Cím : 1036 Bécsi út 89-91.

Telefon : 250-7544

Nyitvatartás : H-V:12-23
Asztalfoglalás ajánlott.

Még valamikor, megboldogult gyerekkorom utolsó éveiben jártam arrafelé. Így az élményeimre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy frissek. Annál is érdekesebb, hogy megmaradtak. Már nem tudom, volt-e apropója annak, hogy bementünk először, de visszajártunk. A nem túl alacsony árakkal arányosan ritkán, de be-be tértünk. Néha csak egy teára, máskor, ha alkalom kínálkozott, ettünk is.

Itt történt egyszer, hogy egy vindaloo nevű ételt próbáltam ki. Valami csípőset szerettem volna, ezt ajánlották. A pincérlány kérdezte, hogy mennyire csípősen szeretem, mert az eredeti recept alapján készült ínyencség bizony nem elkényeztetett európai szájíz szerint való. Itt, hogy a felkészületlen hazai fogyasztó élvezhesse, a csípős fűszernek csak a felét teszik bele. Naná, hogy én a valódit akartam kipróbálni, azt, ahogy az indiai szakács saját magának is csinálná. A lány próbált lebeszélni, de a kíváncsiság hajtott, nekem az eredetit kell megkóstolnom. Kis idő múlva hozzák is a tálkákat, basmati rizs, és a már messziről is finomnak ígérkező köri. Itt engedtessék meg egy kitérő. Az Európában elterjedt curry kifejezést az angoloknak köszönhetjük. Mi egy fajta ételt nevezünk körinek, ámde az eredetileg pusztán annyit tesz: mártás. Azaz fűszeres, szaftos, ízletes sűrű „krém” , zöldségekkel, húsokkal. Tehát jön a vindaloom. Első pillanattól gyanús, hogy a konyha kétszárnyú lengőajtaja mögül leselkedik a teljes személyzet. Ezek valamit tudnak, amit én még nem. Hamarosan ki is derült. A frissen gőzölgő ételemből kilógó kanál is füstölt, olyan erősre sikeredett az étek. Mese nincs, enni kell! Én itt nem hozhatom szégyenbe egész népemet a beszariságommal. Ha kikértem, pedig isten látja lelküket, próbáltak róla lebeszélni, de ha egyszer itt van, olyan nincs, hogy bele ne kóstoljak. Hát…

Ahogy a számba vettem, taknyom-nyálam egybefolyt, annyira erős. De ilyen finomat életemben nem ettem még. A fejem vörösen izzott és még a hajszálaim is égtek. Nem tudom hogyan, de legyűrtem, miközben a csapóajtó rejtekéből fuldokló röhögés és bíztatás nem is annyira halk neszei szűrődtek át. Végül kaptam valami desszertet, a cég ajándéka, talán a hősiességemért, talán azért, mert ilyen jól ritkán szórakoznak a hülye vendégen, én nem akarok ezen gondolkozni utólag, de azt meg kell mondanom, hogy azóta sem tudom mi volt a desszert, mert arra bizony sem az agyam, de az addigra nyomokban se’ létező ízlelőbimbóim sem emlékeznek. Hát így jártam…